Rotterdam sem a világvége, avagy mégiscsak kicsi az a világ

Legutóbbi bejegyzésem óta történt jó néhány dolog, ideje hát beszámolnom, hogy mi folyik itten.

Talán eheti legkedvesebb, legmeglepőbb élményemmel kezdeném (bár így végiggondolva volt egy pár, de most már hagyom:). A megszokott hétfői órámról bandukoltam hazafelé, mikor is a villamosra felszállva egy mondat ütötte meg a fülemet („Hé, ezt a srácot én ismerem!”). Ja, igen, ez még mondhatnánk, nem nagy ügy, de a mondat ténylegesen a drága jó anyanyelvemen szólott. Bár kb. két másodpercig tartott, míg az agyam mindezt feldolgozta, gondolom jelen körülmények között nem igazán számított ilyen helyzetre. Az ezt követő „Ádám!” megszólítást már sikerült megemésztenie, így érdeklődve fordultam a hang irányába, hogy vajh’ hol a hiba a Mátrixban.

Mint kiderült, egy magyar leányzó volt a hang birtokosa, akit én anno a Közgázon tanítottam mikróból. Jelenleg Kölnben fejezi be a bachelor éveit, Rotterdamba az ugyancsak magyar barátnőjével viszont meglehetősen érdekesen úton-módon érkezett. Történt ugyanis, hogy előző délután egy kölni kávézóba ültek be, ahol a szomszéd asztalnál ülőkkel elegyedtek beszédbe. Akik pedig teljesen véletlenül Rotterdamba indulnak a kávé után, és van még két helyük a kocsiban, felajánlották, hogy ha van kedvük, beférnek. Úgyhogy ketten fogták magukat, és a legminimálisabb előkészület nélkül bevágódtak a kocsiba és útnak indultak hollandiai felé. Na ezek után mondja valaki, hogy a magyarok nem tudnak élni! :)

És annyi balszerencse közt, oly sok viszály után…

VÉGRE VAN BRINGÁM!!! :P. Ez már egy egészen friss történet, bár a gyökerei már igencsak régre nyúlnak vissza. Ugyebár a közlekedés hollandiában diákként csak és kizárólag kerékpárral képzelhető el (bár a Gazdag-féle „magyar-módszer” segítségével rengeteg pénzt takarítottam meg eddig is utazásaimnál). Egyetlen probléma volt, hogy egyáltalán nem volt ínyemre, hogy 60-70 euró körüli bringát vásároljak, ha mindenki azt mondja, hogy meg lehet úszni olcsóbban. Igen ám, de mindenki csak mondja… Ismerőseim közül azonban senki nem rendelkezett „olcsó” bringával egészen a múlt hét végéig. A szingapúri srác ugyanis 15 euróért szerzett be egy viszonylag jó állapotban lévő mountain bike-ot, viszonylag kis hibákkal. Ezt viszont már nehezen emésztette a magyaros büszkeségem, úgyhogy ezután már teljes gázzal azon voltam, hogy a héten sikerüljön beszerezni egyet. Szerda este már felkerekedtem, hogy megkeressem azt a helyet, ahol elég gyakran előfordulnak „bicikli-árusok”, azonban akkor nem jártam szerencsével. Fél órát ácsorogtam egy közkedvelt szórakozóhely, a Rotown előtt, de aznap este nem volt nagy hepaj odabent, ami nem igazán volt vonzó számukra, nem valószínű, hogy túl nagy a kereslet. Bezzeg kokaint már 2 perc után szerettek volna rám tukmálni, de másodpercek alatt rájött, hogy nem érdeklődöm a márka iránt…

Így leszegett fejjel hazafele indultam, amikor is eszembe jutott, hogy a szingapúri srác mintha valami olyasmit mondott volna, hogy elkérte az „árus” telefonszámát (jah mellesleg a srác válogatott kajakos, és mit-ad-Isten, magyar edzője van:). Úgyhogy másnap kiderült, igen, jól emlékeztem, így számot elkérni, telefonfülke, felhívni, „Igen-igen ma este lehetséges, legyél a koliban kilenc után.” Aki nem értené: azért a koliba, mert ide szokták hordozni a bringákat kínálgatni általában, a nemzetközi diákok népes táborának „szolgáltatás”-felszívó ereje miatt (azért sajnos nem elég gyakran, ezért is nem sikerült eddig szereznem…) Oké tehát célpont bemérve, irány a koli. Kicsit hosszabb várakozás után végül negyed 12-re sikerült is odaérnie… Felcsöngetett a szobába, lemásztam a kijárathoz. Bár elsőre nem nyerte el teljes mértékben a tetszésemet a napi menü, eléggé női bicaj jellege van a dolognak (ami mondjuk itt nem probléma, mivel rengetegen járnak ilyennel). Ráadásul sötétlila. Jó Ádám, nyugi, itt a lehetőség, kitudja, hogy mikor lesz legközelebb, meglássuk… Azért nyafogtam egy sort a srácnak, hogy megalapozzam a jövőt, ez ugye ilyesfajta tárgyalásnál elkerülhetetlen. Egy gyors tesztkör után már nem kicsit elégedettebb voltam, de ezt elég rendesen lepleztem. A fékek teljesen jók, a váltó hihetetlenül jó és zseniálisan könnyen kezelhető (értsd.: otthon nincs ilyen minőségi bringám:). Leszállva tovább próbálta fokozni a tag az izgalmakat a szokásos marketinganyaggal. Lámpák működőképesek, hátul táska (amit később leszedtem, csökkentve annak kockázatát, hogy később ezzel a mondattal szembesüljek „hé, nekem valahonnan olyan ismerős ez a bringa:), kerékbilincsszerű plusz-zár (ilyen cucc a hátsó fék mellett, zárt állapotban meggátolja a kereket a mozgásban), a hozzá tartozó kulccsal (ezt ezidáig nem sikerült megfejtenem, hogy oldotta meg, de akkor nem akartam faggatni a „MűvészÚrat” a műhelytitkokról). Azt már a kezdetben elárulta, hogy mennyi-az-annyi, amely nem volt más mint 30 euró, úgyhogy elég rendesen fel kellett vezetnem a tárgyalást. Azonban rájöttem itt sem különbözik sokban a Józsefvárosi piacon alkalmazott technikáktól. Így hát szájhúzás, legyen-20-euró-az-annyi kijelentés, de meglepődve tapasztaltam, hogy tartja magát az árhoz. Hát jó, akkor nincs más választásom, jöjjön a kivégzés (közben természetesen egy gyerekkori számítógépes játékom jól ismert jeligéje, a Mortal Kombat „Finissssh him!” szóösszetétele járt az agyamban) Szóval, akkor köszönjük szépen, de nem kérünk a dologból, majd hátat fordítottam, és indultam volna visszafelé. Erre egy „Hé!” felkiáltással reagált, visszanéztem, és egy erről-még-beszéljünk-egy-kicsit pillantást vetett rám, mindezt olyan ideges arckifejezéssel, mintha az életére törnék. És akkor elkezdtünk közösen számolni, bár én eléggé egyhangú voltam: 28-20… 25-20… 22-még mindig nem az igazi, amire közelebb jött (már kissé kelletlenül), átadta a bringát, elvette a húszast, azt másodpercek alatt felszívódott. Én pedig gazdagodva egy kerékpárral hazatekertem (ami azért érdekes volt, mivel az ülés kb. negyven centivel alacsonyabb ember méretéhez volt állítva…jó-jó tudom, még így is csak az áltagos méretű embernél járunk:).

Íme Ő:)

Hoppá, teniszbajnokság van?!

A történet még ott folytatódott, ahol abbamaradt. Hazatérve, gyorsan felvittem a bringát a 4.(!) emeletre, ki az erkélyre, majd az egészen tűrhető nap befejezéseként egy jól megérdemelt internetezést iktattam be gyorsan. Ennek során sikerült a nemzetisport.hu-ra tévednem, amit egyébként nem vágom miért pont most csekkoltam, mivel itt érdekes módon nagyon ritkán nézek sporthíreket (kb. kéthetente). Olvasom Rotterdam, WTA teniszbajnokság, Nadal továbbjutott. Hogy micsodaaaa?! Valahogy nem igazán van itt túlreklámozva ez az esemény, sehol nem látni egy plakátot, semmit. És ráadásul már négy napja zajlik. Oké, gyors keresés, milyen lehetőségek vannak. Holnap negyeddöntő, Rafael Nadal vs Jo-Milfred Tsonga. ÓÓ, ez már valami, nem vón rossz, kb. a torna két legnagyobb alakja. Nézzük tovább. Hát a jegyárak kb. az otthoni nemzetközi sportesemények díjait idézték, szóval úgy voltam vele, hogy ezen ne múljon, szerintem nem igazán lesz ennél nagyobb lehetőségem a világ jelenlegi legjobbját, mellesleg már igencsak régóta kedvenc teniszezőmet látni (aki mellesleg balkezes, ami elég nyomós indok, mivel még kb. 5-6 évvel ezelőtt először láttam játszani, ezért kezdtem el neki szurkolni, akkor még nem volt túl nagy név). Úgyhogy nézegettem a jegyfoglalást, negatív… B@sszus, pedig már kezdtem magam beleélni… Lefeküdtem, majd reggel adtam a dolognak még egy esélyt. Hátha a helyszínen lehetséges. Úgyhogy újonnan szerzett bringámmal nekilódultam egy nem is annyira rövid túrának (a helyszín Rotterdam legdélibb sarkában van (én eléggé északon lakom)), ami volt vagy 20 km oda vissza. De érdekes volt, mivel most végre felfogtam, hogy azért nem is annyira kicsi ez a város. Ráadásul a bicajt most végre normál körülmények között is rendesebben kipróbálhattam, hát az otthoni bringámhoz képest ez kb. siklik a levegőben… Megérkezvén elégedetten konstatálhattam, hogy nem volt teljesen hülye ötlet azt hinni, hogy a helyszínen kaphatok jegyet, állóhelyeket még árusítottak, ami azért is jó mert olcsóbb, és ráadásul közvetlen az első kategóriás helyek mögül nézheted a dolgot. Szóval este irány a teniszközpont. Odaérve azért rájöttem, miért nem reklámozzák „halálra” ezt az eseményt. Szerintem a rotterdami elit igencsak magas százalékban képviseltette magát az eseményen, a férfiak 50%-a öltönyben, meg mivel az ABN-AMRO tornája, ezért gondolom minden havert meghívnak ilyenkor egyet dorbézolni. (Jah, és itt döbbentem rá (habár szerintem először gondolkodtam el rajta), hogy valszeg a cég nevében szereplő AMRO Amsterdam - Rotterdam párost jelenti ...és igeeeen, Ön nyert! - ellenőriztem, nehogy f@szságot írjak :P).

Jah, már az elején összefutottam egy régi haverommal:

Ja-ja photoshoppal csinálták, azt kinyomtatták..., én meg „beszkenneltem” fényképezőgéppel, ezért ilyen a kép minősége…:) Ilyen szórakoztató center jellege volt a helynek. Lemérhetted, mennyire erősen (vagy talán gyengén) ütsz. Két lehetőséget engedtek csak a nagy sor miatt, sajna az első rontás után másodjára csak 98km/h-t tudtam kihozni… de mentségemre legyen szólva, több mint fél éve nem fogtam teniszütőt. Jah, ami még szokatlan volt, de szerintem csak a hazánkfiának, hogy simán fényképezhetsz-kamerázhatsz, vihetsz be magadnak innit, nem úgy, mint itthon a Sportarénában, ahol a biztonsági őrrel kell vitatkoznod percekig, mert „véletlenül” elkattintottál egy képet...

A meccs maga hozta az általam elvártat, habár még életembe nem voltam élőben jelen teniszmeccsen:) Egy kis izgalom, egy kis brillírozás, három órás ütközett. Eszméletlen volt néha látni egy-egy kiélezettebb labdamenetet, képernyőn valahogy nem jön át ugyanaz. A végére persze azért Nadal győzelem sem maradhatott el, úgyhogy elégedetten hazatérhettünk.

„Szokásos” programok dömpingje

A teljesség igénye nélkül néhány kiragadott esemény:

Black&White party: itt végre sikerült az első rotterdami whisky-colámat elfogyasztani, mivel koliban volt, ezért úgy gondoltam egy Jack Daniel’s minimum dukál egy Black&White partyhoz.

Lorenzo’s birthday:

Bár nem túlzottan van honvágyam, ez volt az a pont, ahol már hihetetlenül otthon éreztem magam. Viszonylag szűk körben gyűltünk össze, hogy megünnepeljük az egyik olasz „kollegánk”, Lorenzo születésnapját, egy nyugodt csöndes (?) vacsorával egybekötve. A spanyol lányok igazán kitettek magukért, igencsak ízletes tésztát főztek nekünk. A vacsora befejeztével egy fél-estés gyilkosos játékba fogtunk, amit márcsak azért is élveztem, mivel a leggázabb szituációkból is kimagyaráztam magam, egyszer se akartak végül kiszavazni.

Introduction event:

Igaz ez már nekünk a második volt, de ez volt a hivatalos köszöntő az egyetemen, mivel mostanra már az összes Karon elkezdődött az egyetem, így a Rektor itt köszönthette a nemzetközi diákokat. A rektor beszéde után egy kicsit váratlanul egy stand-up comedy következett a programban, ami különösen vicces volt, ráadásul úgy, hogy én először hallgattam idegen nyelven stand-up comedyt. Végig a holland beszédet, a kultúrát, a rektort, vagy éppen a holland csajokat („If you have a Dutch, doesn’t cost much”… ) osztotta, de egész szép képet festett le a holland társadalomról:) Ezután ingyenkaja volt soron, természetesen jó magyar módjára mindenből egy kicsit (sokat), végigkóstoltam a étlapot (mondjuk kb. mindenki így tolta, szóval talán inkább cserediák-stájlba.) Étkezőbe menet volt egy kis apróság, ami mégis hihetetlenül tetszetős volt, hogy a rektor minden egyes diákkal kezet fogott, és váltott velünk néhány szót. (150 főnél ez már azért igencsak elismerésre méltó dolog).

Valentin-napi buli:

ez volt az első alkalom, hogy bringával mentünk valamilyen buliba, ami meglehetősen viccesen indult, mivel a "négyen két bicajra" fedőnevű akciót kellett végrehajtani. Szerencsésen megérkeztünk, az est ilyen párkeresős játékkal kezdődött, a poén az egészben az volt, hogy a végül sikerült megtalálni Sandrát, így a lakótársam lett a párom a játékban:) Nem tudom ezt hogyan tudtuk összehozni (a Simpsonsból ismerős Milhouse - Lisa "párost" húztuk:). De rá nagyon nem gondoltam, az édesanyját (Marge-ot) már az első 5 percben megtaláltam. (Igen-igen, tudom, hogy Madár ilyen esetben milyen ötlettel állna elő:D.) Az est maga meglehetősen hosszúra nyúlott, a bonyolultságunkat pedig szerintem azzal lehet leginkább jellemezni, hogy hajnali 3 körül még kb. egy órán keresztül 10-en elszórakoztunk pár lufi ütögetésével+rugdosásával:)

Vizsgaidőszak…

Lám-lám, most már lassan ennek is elérkezik az ideje… Ugye én Rotterdamban egy szemesztert, azaz két ún. blokkot töltök. Az első blokk négy tárgyából pedig két hét múlva fogok számot adni, 4 tárgyból kell levizsgáznom egy hét alatt… Remélem nem teljesíthetetlen a küldetés, de pozitívan nézek elébe, mivel az órák eddig is előzetes készülgetést igényeltek, így az otthon megszokottaktól eltérően a legtöbb tárgyból viszonylag képben vagyok. Egyetlen apró probléma merült fel, a vizsgafelvételnél sikerült rádöbbennem, hogy egyazon időpontban két db vizsgát kellene felvennem. Az itteni rendszer úgy működik, hogy minden tárgyból egy időpont van kiírva a blokk végén, és egy pótvizsga júliusban… Szóval úgy döntöttem, a szimpatikusabb tanár kérdem meg, hogy mit lehetne tenni ezzel, aki felajánlotta, hogy pontosan a másik vizsga előtt az irodájában megírhatom (és mindezt a legminimálisabb bürokrácia nélkül, felajánlotta, hogy elintézi a hivatalos papírokat is a vizsgabizottságnak... bárcsak otthon is így menne), szóval két hét múlva pénteken lesz egy kemény napom 2x3 óra vizsgával egyhuzamban…

De, hogy ne ilyen komoran zárjam, ilyen jól érzem magam:)