Az utolsó nagy löket

Mind tudtuk, hogy nehéz lesz a búcsú, éppen ezért az utóbbi napokban mindent beleadva próbáltuk a lehető legemlékezetesebbé tenni az együtt töltött időnket. A pénteki horgászást követően egyetlen otthon töltött estém sem volt a következő egy hétben. A „búcsúhét” első három napjában napközben egy persze utolsó pillanatig halogatott beadandót készítgettem otthonra, de végül is megoldottam a dolgot, habár vicces volt a házidolgozat-buli-alvás „szentháromságban” végignyomni ezt a három napot úgy, hogy tényleg nem foglalkoztam semmivel ezeken a dolgokon kívül. Hétfő este volt az első olyan alkalom, amikor kis csapatunk megfogyatkozott, a két török leányzó Billur, Aydan és a szlovák Marianna is hazafele vette másnap az irányt. Ezen az estén találkoztam az egyik srác ismerősével, egy cseh sráccal, aki egy legnagyobb megdöbbenésemre magyarul szóló kérdőívet nyomot a kezembe, olyan örömteli arccal, hogy végre valakit talált Közép-Kelet-Európából. Hát mondom, ha lehetne, ezt a 20 oldalt valahogy nem most tölteném ki... A másik kuriózum pedig egy finn srác volt, aki két magyar mondatával büszkélkedett Nekem:

- Nemibetegsegem van.

- Csokolj meg!

Természetesen, ahogy az a Nagykönyvben meg van írva, azt még tudta, hogy mit jelentenek ezek, csak éppen azt nem, hogy melyik-melyiket:) Tanácsom remélem megértő fülekre talált (bár ha nem azt a szitut is végignézném egy bőrfotelből 3 literes popcornnal a kezemben:D ), hogy ha a másodikat használná korábban, és az elsőt maximum az éjszaka végén, talán lehet egy kellemes estéje is Magyarhonban:P

Kedden még az egyetemi dolgokra egy utolsó pillantást kellett vetni, személyes beszélgetés volt a szemináriumom vezetőjével. A célom nem sok volt már az egésszel, teljesítésében biztos voltam, onnantól kezdve abszolúte nem érdekelt a dolog. De azért, hogy megtudjam, hogy a mi a véleménye, be kellett caplatni az egyetem épületébe. Bemegyek, kábé bűnbánó arccal felém fordul, és mondja „...sajnálom, de azt kell mondjam, összességében nem adhatok erre csak 6-ost, 6,3-at nem tudom 7-re felkerekíteni...” és ezt a kerekítést még elmagyarázta két percen keresztül, nekem erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne nevessek. Az 5,5-től abszolválja az ember a tárgyat, amiben biztos lehettem ezen felül jelenleg tényleg nem érdekelt, hogy mi létezik...

A királynő egészségére!

Április 30-ára, azaz csütörtökre esett Hollandia össznemzeti „egyszer-élünk napja”, az úgynevezett Queen’s Day (avagy Konninginedag), amely a holland királynő születésnapját céloztatik megünnepelni. Miután a hollandoktól már régóta hallottuk, hogy ezt a napot nem lehet kihagyni, így legtöbbünk szerencsére meghosszabbította itt tartózkodását ezért a napért.

Bemelegíteni sosem árt!

A mohó hollandok már az előző este is ünnepelni akarnak, így több városban, de főleg Utrecthben és Hágában tartanak elő-estét. Mi Hágát választottuk, így a spanyol Lorena, a portugál Mariana és barátja társaságában indultam útnak, sokan ugyanis már a pénteki költözés-hazaindulás miatt jobbnak látták otthon tölteni az estét. Ezt a másfél napot ilyen augusztusi tűzijáték, de inkább szilveszter estéjeként lehet elképzelni, mindenfelé koncertek, hatalmas, hömpölygő, (diadal)ittas tömeg az utcákon. Nekem minden vágyam az volt, hogy egy sörözést a homokos tengerparton beiktassunk, úgyhogy egy óra mászkálással, kérdezősködéssel a fél város tömegközlekedési káosza mellett sikerült is elevickélni a helyi „bícsre”. Itt ugyan nem volt tömeg, de a homokos tengerpart és az oly fontos „mert megtehetem” érzés mindenért kárpótolt.

Itt Mariana barátja, aki egyébként Lengyelországban tanul mesélt a közép-kelet-európai túrájáról, amelynek keretén belül autóval Olaszországból indulva Szlovénia-Magyarország-Szlovákia-Ausztria útvonalat foglalta magából, és a legkevésbé sem elfogultan állította, hogy Budapesten érezte magát a legjobban. A gyönyörű város mellett kiemelte ugyan, hogy elég nyomós érv, hogy olcsó, de hozzátette, hogy Lengyelországgal ellentétben, hazánkban hihetetlen pezsgő éjszakai élettel találkozott. Persze a magyar lányok szépségét is kiemelte, de barátnője társaságában ezt egy csöppet halkabban:)

A tengerpartról néhány órán belül a központ felé vettük az irányt, ahol egy kisebb vidámparkba botlottunk. Bár lehet, hogy egy minimálisan az alkohol is belejátszott a dologba, de nem bírtam ki, hogy egy ilyen 15 méter magasra felvivő centrifuga-szerű dologba benevezzek, úgyhogy Lorena társaságában próbáltuk meghódítani eme gépszörnyet. Szerencsénkre (vagy szerencsétlenségünkre...) még pont az utolsó futamba sikerült bekapcsolódni. Keresgélek az emlékeimben, hogy ültem-e már ilyen cuccon, bár szerintem arra azért emlékeznék:) Éppen ezért nem gondoltam bele hogy a centrifugális erő (na erre a szóra se gondoltam, hogy használni fogom blogom írása során:) néhány sör elfogyasztása plusz az útba ejtett McDonald’s után eléggé igénybe veszi az kalandvágyó emberek gyomorműködését.

Bár végül is így most visszagondolva elég nyilvánvaló, hogy akkor „kicsit” túlzottan optimistán ítéltem meg a lehetőségeimet:) Habár az első perc túlélését követően már egészen élvezhetővé vált a dolog, de elég komoly erőfeszítéseket kell tenni, hogy addig eljuss:P

Innentől már csupán egy rövid sétát tettünk a városban, majd hajnalban vonatra szálltunk, mondván, holnap a főmérkőzésen, a Queen’s Day-en is illene hasonlóan toppon lenni.

Fesztivál Amsterdamban

Másnap így egész korán, hajnali fél 11kor Amsterdam felé vettük az irányt. Megérkezve kicsit meglepődve tapasztaltuk, hogy ugyan az emberek nagy része visel valamilyen narancssárga öltözéket, ellenben én azt hittem itt tényleg az egész város egy narancssárga massza lesz, ami azért távol állt a valós helyzettől.

Mindenesetre sok mindent mi nem hallottunk az Apeldoornban, egy holland kisvárosban történő esetről, mindössze annyit, hogy a valaki a tömegbe hajtott, de halálesetekről nem értesültünk. A nap elején egy csatorna mellett telepedtünk le, a rajta elvonuló partyhajókat (na jó, inkább ladikoknak nevezném) nézegettük.

Majd elindultunk Rembrantpleinre, hogy az egyik rádióállomás partijára vegyünk egy pillantást. Sok ideig nem bírtunk itt elidőzni, ugyanis a 4-5 ember négyzetméterenkénti elhelyezkedésével valahogy nem bírtunk megbarátkozni, úgyhogy az egyik csatorna partján telepedtünk le.

Itt végre megmutatattam a többieknek, hogy mit jelent az, hogy magyar borászat, az üveg Tokaji Aszú körülbelül 4 perc alatt „kiszáradt” a lelkemet megnyugtató elismerő szavak kíséretében.

Közben a munkából érkező Barnabás is csatlakozott hozzánk, de ilyen napon az efféle hadműveletek eléggé megvalósíthatatlannak tűntek. A telefon teljes mértékben használhatatlan, minden hívásból az első 2 másodpercet lehet érteni, utána se hang-se semmi, úgyhogy végül sms-ek segítségével sikerült belső GPS-einket összehangolni. Ő hogy tovább növelje kis országunk renoméját egy fütyülős mézes málna társaságában érkezett, amely a nagy csapatnak hála ugyancsak nem volt hosszú életű. Az este közeledtével álltunk tovább, az út már nem volt olyan gördülékeny egymás folyamatos elvesztésével és keresgélésével telt, és ki-így, ki-úgy éjfél körül hazafele indult. A vonatra szállva legnagyobb megdöbbenésemre egy tízfős magyar egyetemista lánycsapatba botlottam, akik pár napra, főleg a Queen’s Day miatt érkeztek Hollandiába. Leginkább a rotterdami tömegszállásuk volt botrány, 100-150 ember egy légtérben nem látszott olyannyira jó mókának, mindenhol eszelős horkolást lehetett hallani...

Kiürül a város...

Tudtuk, hogy elérkezik ez a nap is, de még se voltunk erre felkészülve... A pénteki nap volt a búcsú igazi napja, ekkor hagyták el legtöbben a „süllyedő hajót”. Reggel korán már felkelve a kollégiumhoz hajtottam, búcsút venni az olasz srácoktól. Az egyik Lorenzo később indult, tőle ott köszöntünk el, a másik srácot, Lorenzot kísértük ki a Sara és Lorena társaságában a pályaudvarra. Nem volt egyszerű végignézni Lorenzo és Sara búcsúját, majdnem négy hónapig voltak együtt előtte... Utána pont Mariana is akkor a pályaudvarra érkezett, hát rohamosan csökkent a számunk... Ezután még délutánig sétáltunk a városban a spanyol lányokkal, az Erasmus híd mellett telepedtünk le egy kis időre, de beszélgetni már jóval nehezebben ment... Próbáltuk magunkat azzal vigasztalni, hogy ilyen gyönyörű négy hónap megér pár napnyi szenvedést... Később őket is a vonathoz kísértem és a búcsúzás után rá kellett eszmélnem, hogy Velük az utolsó Erasmusos barátaim is elhagyták a várost... Sandra sem volt már Rotterdamban, Utrechtben sodorta az élet, a „pipás” cég szolgálatába állt. A délután folyamán nem igazán tudtam magammal mit kezdeni, folyamatosan gondolataimba merülve sétálgattam a városban. Így már nem éreztem otthon magam... Hihetetlennek tűnt visszagondolva az elmúlt hónapokra, hogy ilyen rövid idő alatt az első hónapban tapasztalt nyelvi korlátok megszűnése után ilyen szoros barátságok alakulhatnak ki.... Belegondoltam, hogy sohasem az itteni egyetemre fogok visszaemlékezni, hanem azokra a cserediákokra, a barátaimra, akikkel nagyszerű időket töltöttem... Akikkel együtt ezt az egyébként nem túlzottan pezsgő várost - Rotterdamot - négy csodálatos hónap erejéig megtöltöttük élettel...

Otthon aztán egészen estig fényképeket nézegetve tettem csak nehezebbé a dolgomat... Az este folyamán Csabával, majd Tomival Skype-on való beszélgetés során tudtam először valamilyen szinten jól érezni magam. Aztán már másnap kicsit kellemesebb hangulatom lett. Elöljáróban annyi, hogy még pár hete elterveztük, hogy jövő évre Londonban találkozunk, azonban a török leányzók facebookon írtak, hogy a vízumkérelmüket nekik elég gáz lenne elintézni. Így esett a választás gyönyörű fővárosunkra, Budapestre, aminek kiválasztásának ötlete abszolút nem Tőlem származott. Nem kicsit kellemes érzéssel töltött el, azt elhihetitek.

Hétvégére Sandra visszautazott a városba holland barátjához, úgyhogy a délutánt a belvárosban beszélgetve töltöttük. Az este Barnabással tartottunk egy utolsó sörözést a „késdobálóban”, ahol mintha csak így utoljára nekem kedveskednének, folyamatosan nassolnivalót (krokettet, csirke szárnyat, stb.) szolgáltak fel. Elég korán keltem másnap, vasárnap délelőtt bringázva bejártam a város számomra leginkább kedves helyeit és egy utolsó bevásárlást tartottam. Délutánra Barnabás családja hihetetlenül kedvesen búcsúvacsorára invitált engem, ahogy Barnabás édesapja fogalmazott, nemzetközi étkezésre. A whisky skót volt, a tészta olasz, ezt pedig mi jóízűen elfogyasztottuk magyarként Hollandiában. Vacsora után még kellemes sztorizgatással folytattuk délutánt, majd innen is fájó szívvel, azonban búcsút kellett vennem. Mindenesetre mérhetetlenül jó volt egy szimpatikus magyar családot megismerni itt a világ másik végén. A vacsorát követően Sandrával találkoztunk holland barátja lakásánál, hogy a többek által hőn áhított biciklimet átadjam. Sandra volt az első, aki lecsapott rá, így a többieknek sajnos nem hagyott esélyt, pedig ha üzleti érzékemet elkezdtem volna csillogtatni:) Sandrát is kikísértem még az állomásra, mint írtam, már több mint egy hete él ott. Furcsa volt Tőle is elbúcsúzni, úgy, hogy előtte közel 3 és fél hónapon keresztül átlag napi 10 órát töltöttünk a közös nappaliban... Az este már a pakolás jegyében telt, majd hétfő délben véget is ért a rotterdami kaland, haza kellett térni...

Zárom soraimat...

Ezúton is szeretném megköszönni Neked, kicsiny blogom Olvasójának, hogy megtiszteltél figyelmeddel, kitartottál mellettem akkor is, ha néha talán túlzottan is terjengősre fogtam mondanivalómat. Szerintem az olvasás közben érezhető volt, hogy nagyon élveztem az írást, köszönöm az elismerő szavakat, mind írásban, mind személyesen, és rettenetesen jól estek a kommentjeitek is. Végül is nagyon megszerettem a kommunikáció ezt a formáját, és be kell vallanom, azért nem csak Nektek, hanem többé-kevésbé magamnak is szántam. Egyfajta útinaplóként tekintve rá, jó néhány év múlva is hihetetlenül kellemes pillanatokat fog okozni még visszaolvasása.

A buszra szállást követően, Rotterdam városának elhagyása közben az EVK-s Csaszi szilveszteri buli utáni búcsúintelme idéződött fel Bennem, amit akkor még hitetlenkedve fogadtam:

„Életed legjobb négy hónapja lesz!”

True story...