Szabadság? Szeretem! (szeretném...)

A határidők szorításában

A koppenhágai kitérő után ismét egy meglehetősen kemény fejest ugrottam a munka erdejébe, ha élhetnék ilyesfajta képzavarral. Kedd hajnalban érkeztem vissza, következő hétfőig kellett négyfős csapatunkkal leadni a házi dolgozatot, a korábban már említett holland postai szolgáltató cég, a TNT értékelését. Előzetesen éreztem, hogy ebben a pár napban elég komolyan beszorulok a két fal közé, ez a félelmem sajnos utólag be is igazolódott. A csapatról vagy jót, vagy semmit alapról elmozdulva azért lenne néhány keresetlen szavam (hogy Móró Tanár Urat, az Istvános matematika oktatómat idézzem). Már csak az első csapatbemutatóból kiderülhet, hogy nem egy egyszerű dologról van szó. Az 1-es számú versenyzőnk Fadi, a francia-libanoni cserediák, aki élete első pár évét Szaúd-Arábiában tengette. Következő játékosunk Iftah, izraeli-holland állampolgár, mellesleg német felmenőkkel bír, az izraeli hadseregben is lehúzott több mint egy évet. A harmadik pozícióban Thiadrik, a holland kapcsolat, talán az ő munkamorálja hasonlít leginkább az enyémhez, talán miatta nem mondtam le teljesen a dologról a néhány „nézeteltérés” következtében... Az elején még minden szépen indult, felosztottuk a munkát két részre, én Thiadrikkal voltam, a másik tengelyen Fadi pedig Iftah-val. A problémák akkor kezdtek megjelenni, amikor a hét végéhez közeledve Iftah-tól semmi konkrétumot nem kaptunk, az órán ilyeneket ejtett el néha, egy idő után már-már elég kellemes vigyorra késztetve minket Thiadrikkal. Leginkább Óz, a nagy varázsló jutott eszembe az ilyen megjegyzésekről: „Figyelj, Nekem megvan mindenem, érted mindenem, ami csak kell: Béta..., kockázatmentes kamat..., piaci kockázati prémium..., WACC..., érted, minden!” Mondjuk Neki jó-jó, csak küldjél már át is valamit ebből, hogy ez ne csak lelki szemeink előtt jelenjen meg. Szombaton már egyetemi könyvtárba gyűltünk össze a többiekkel. Iftah nem tisztelt meg minket jelenlétével, többször is próbáltuk elérni telefonon. Fadi kábé sírva panaszkodott, hogy nem tud belefolyni a munkába, folyamatosan próbálja hívni Iftah-t, hogy megbeszéljék a dolgokat, és hogy nagyon outsider-nek érzi magát. Aznap olyan egy huzamba 6-7 óra munka után hazafele telefonon ért utol Iftah, nem tudom hány hívásunkra nem válaszolva addig. ...és mintha csak természetes lenne, nem egy elnézést mi a helyzettel indítva, hanem arra szólított fel, hogy küldjük el a Cash-flow előrejelzést Neki, hogy be tudja fejezni az értékelést. NA MI VAN???!!! ...és nálam itt hullafáradtan kiakadt a gép. Hát nem tudom, mostanában hány ilyen elfajult veszekedésem volt, de 10 perc telefonos adok-kapok után Iftah nem bírta „lelkesedéssel”, és lecsapta a telefont. Jó, lehet, hogy én se akartam túlzottan megérteni az álláspontját, de az adott pillanatban nem kicsit sok volt, amit levágott... Mire hazaértem, már hívott vissza, mind a ketten sűrű elnézéskérés mellett elintéztük a dolgot. Elmagyarázta, hogy Fadit egyszerűen nem tudja bevonni, ha kiad neki valami piti feladatot, azért is 10-szer hívja vissza, hogy magyarázza el ugyan, ezt egy idő után megunta. Később persze nekem is nyilvánvalóvá vált az okfejtés, bár ez nem mentesíti az alól, hogy tartsuk már a kapcsolatot egymás között. Mindketten felfogtuk, hogy a csapatmunka oltárán milyen dolgokat kell beáldozni, arra kértem, hogy ezentúl küldözgesse fel ő is levlistára a dolgokat, hogy a jövőben ne fordulhassanak elő ilyen bizalmi jellegű problémák, és akkor minden szép és jó lesz.

Aztán el is érkezett a beadandó előtti nap, vasárnap délutántól kezdve a fennmaradó közel 28 órát az albérletben egy fedél alatt töltöttük. Nem volt egyszerű időtöltés, Fadiról tényleg bebizonyosodott, hogy sok hasznot nem húzhatunk, valahogy nagyon nem volt ínyére, hogy értelmesen töltse el az időt, arra kértük, hogy legalább a végső dolgozat összefésülését oldja meg, legalább ennyi tehertől is megszabadultunk. 3 óra alvással oldottuk meg a dolgot, nem a legkellemesebb dolog az, amikor valaki felkelt hat óra körül egy „Back to business!” felkiáltással. A napot pedig nem tudom hány gyorsfagyasztott pizza elfogyasztásával húztuk ki, kb. azzal feküdtünk, azzal keltünk. Ilyen „élményhez”még nem volt szerencsém, de energiám se több, hogy összehozzunk valami normális étket. Végül megoldottuk szinte pontosan a négy órai határidőre, így a talán legdurvább része a tavaszi második blokkomnak lezárult.

...legalábbis ezt gondoltam volna, azonban a dolgozat leadásából hazaérve tudatosult bennem, hogy a rendszeres e hétre kiadott cikkek elolvasása és a hozzájuk tartózó vitaindító pontok leadása másnap délután, de ezt már tényleg robot módjára viteleztem ki.

...mert megérdemlem!!!

Mindezt persze meg kellett ünnepelni rendesen, úgyhogy a hét hátralévő napjait pihenésen-bulizgatáson kívül nem igazán sok mindennel töltöttem. Persze szigorúan a csapattagok nélkül:) Pénteken már csodálatos napsütés fogadta Rotterdam megváltásra váró lakosait, így esti programnak beterveztünk egy pizzázást a helyi kollégium 7. emeletén elhelyezkedő teraszán. Egészen elképesztő kilátás nyílik innen a városra, így könnyű volt remek hangulatban eltölteni az előttünk álló estét.

Meccs a láthatáron

Az ESN-en szervezésében csoportos válogatott meccsnézésre is volt lehetőségünk március végén. A holland-macedón VB selejtezőt tekintettük meg, mégpedig Hollandia egyik legimpozánsabb stadionjában, az Ajax otthonában, az Amsterdam ArenAban. A meccs előtt egészen hihetetlen volt látni élőben ezt a hömpölygő narancssárga tömeget:

Bár azért egy-két érdekesebb figura is befigyelt:

EZ MI???!!! A narancssárga öltönyös fazon előtt le a kalappal, de az a nő???!!! A kezdeti sokk után a stadionban egészen kiváló helyről élvezhettük a mérkőzést, köszönhető ez leginkább annak, hogy a széksorok nagyon meredeken ívelnek fel fel az arénában, ráadásul a játékteret sem veszi körül futópálya. Itthon ezt a távoli helyet kakasülőnek mondanánk, itt egészen élvezetes volt innen szemlélni a meccset.

A vége 4-0 lett, szóval gólokban nem volt hiány, de küzdelemben annál inkább, a macedón csapat nem igazán bizonyult egyenrangú ellenfélnek a találkozón. Kezdetben folyamatos éneklés, egyszer még a Szupercsapat „himnuszát” is skandálta a közönség, lehet ez valami bevett holland sláger. Az első félidő három-nullás vezetése után pedig a csarnok is elaludt, csupán a meccs végén „érkező” negyedik találat dobta fel végére az embert. Mindenesetre egy életre szóló élménnyel gazdagodhattam.

Magyarok itt is, ott is

Ezekben a napokban többször is összefutottunk Barnabással, a blogomnak, és hogy az ő szavaival éljek „a Google erejének” köszönhetően megismert rotterdami magyarral. Barnabás hozzávetőlegesen hat hónapja él itt, itt élő Szülei után jött ki Hollandiában, és az kisebb-nagyobb problémák mellett élvezi az ittlétet. Egy hangulatos kiskocsmában, az általa „Késdobálónak” titulált helyen szoktunk sörözni (igazából vannak érdekes emberek, de ezt az otthoni viszonyokhoz képest még mindig elit helynek nevezném:), vagy épp biliárdozni mentünk el a játék miatt kialakult elvonási tüneteimnek csillapítására. Mindemellett sikeresen megszerelte a kerékproblémákkal küzdő bicajomat (köszi!:), amely egyik buli után hagyott cserbe elég rendesen egy „szuszogó” hang kíséretében...

Szüleivel is megismerkedhettem, rendkívül szimpatikus embereknek bizonyultak, igazi világjárók, számos országba eljutottak már idáig, és jelenleg is utazásaikat tervezgetik. Nekik köszönhetően volt szerencsém közelebbi kapcsolatba kerülnöm három hónap ittlét után egy igazi „magyaros” csemegéhez, egy nagy tál palócleveshez. Mindemellett magyar csatornáiknak köszönhetően egy híradót is tévé előtt ülve nézhettem meg (a UPC vevőjüket otthonról kihozva sikerül fogniuk az adásokat:). Olyan kellemes volt azért végignézni a szokásos semmilyen híreket is:) Másnap reggel pedig egy kis Forma-1 közvetítést is élvezhettem, bár a kialakult monszun miatt leginkább csak a „mi Palik Lacink” kellően érdekes kommentálásához lehetett szerencsém és „Nade Gyuszi” közreműködéséhez. Jut eszembe, azon a vasárnapon egészen hihetetlen mértekben tele volt a város, a rotterdami maratont ugyanis aznap tartották. A városban közben összefutottam egy magyar családdal, ők nem voltak annyira oda, hogy magyarral találkoztak, ha így állnak hozzá, én sem erőltetem, úgyhogy tovább is tekertem. Amúgy a maraton nem is volt rossz esemény az utcán lévők számában rendesen megmutatkozott a sikere, a ragyogó napsütés is besegített a szervezőknek. a győztes kenyai pedig a mindössze fél perccel maradt el a világ legjobb idejétől, és amit furcsának találtam az újságokban megjelent képek alapján, hogy a második helyezett is pár méteres lemaradásban volt. Nem vagyok szakértő, de azért maraton esetében ilyen minimális különbséggel győzni elég furcsán hatott (oké, hogy egymást hozzák fel, de, hogy csak az utolsó métereken nyerni...).

A „búcsúparti”

A következő héten kedden tartottak egy búcsúfogadást az egyetemen, mivel lassan lezárják a cserediákok tanulmányaikat, még vizsgák elé beemelték ezt a rendezvényt. Előtte egy órás panaszáradat, főleg mindenkiből a lakásproblémák jöttek ki... Azért utána tartott kis állófogadás igencsak jólesett ráadásként korlátlan nasi – sörfogyasztással volt mindez megspékelve. Folytatásnak felajánlottam, hogy estére a lakásunkban pizzázással összekötve egy kis sörözgetéssel kezdhetnénk az estét. A Dániából „importált” Fisherman nevű csodaitalt is megkóstoltuk, Tomi, remek tanács volt:) Innen indultunk volna el felfedezni a kedd esti rotterdami éjszakát, azonban hamar rá kellett döbbenni, hogy ilyen valójában nem létezik... :) A centrumot bicajjal körbejárva a város új „jelképe”, a már említett Transformer szobor szomszédságában elhelyezkedő deszkaparkba jutottunk, és lévén, hogy üres volt, kénytelen voltam ebben a műfajban is (nem-)tudásomról számot adni:

...és bármennyire is hihetetlen, bármennyien is szeretették volna, de nem sikerült elesnem :D Habár egy Mat Hoffman se vagyok, annyi szent:P Miután kiszórakoztuk magunkat, ráeszméltünk, hogy az egyetlen lehetőségünk ma esti szórakozásra, ha az unos-untalan látogatott EetCafé Eindeloos felé vesszük az irányt (a keddi ESN bulik vannak itt). Éjfél körül meg is érkeztünk, bár nem volt valami óriási tömeg, minket nem túlzottan zavart ez a tény.

Back to business again...

Következő héten életem első angol nyelvű 20 perces egyéni prezentációját kellett tartanom a szemináriumon. A szokásos módon elkészülte ez is csak határidőre volt tartható. Négy óra alvással oldottam meg a dolgot, mivel ezúttal a szeminárium kivételesen reggeli időpontban kezdődött, mivel délutánra céges prezentációkat szerveztek. Ráadásul csak, hogy örüljek, egy nappal előtte még e-mailen közölte a tanár, hogy ne ppt-ket hozzunk, mert a teremben nem lesz projektor, hanem az írásvetítőkre készített slide-okat... Több mint 10 euróba került ez a prezentáció így, ami annyira nem esett jól... Azután már maga a prezentáció kellőképpen jól sikerült, még néha élveztem is közben a dolgot. A három órás szeminárium után pedig egy óra szünetet követően egy vállalatértékelés „mini-konferencia” következett igen jó nevű cégek elemzőinek előadásában (Kemplen&Co, KPMG, UBS). Izgalmas volt, azonban gondolhattak volna arra, hogy talán nem egy napra rakják ezt + a szemináriumot... Közben persze emiatt nem tudtam kimenni öcsémért, Zsoltért a buszpályaudvarra, bár Sandra segítségével ez könnyen megoldódott, ha a busz nem is volt túl pontos (végül is a 23 órás tortúránál már kb. nincs határ...). Innen pedig a következő bejegyzésemben folytatnám pár nap múlva, ugyanis elég aktív 5 napot sikerült magunk mögött hagynunk kedd délutánig bezárólag.

ui.: Már kezd nekem is feltűnni, hogy kicsit sokszor használom ezt az elég aktív-sűrű-intezív kifejezéskört az itt eltöltött napjaimra, de tényleg nem mondhatni, hogy unatkozom, nah :)