Én és a kisöcsém

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy tesóm érkezésével befejeztem a „munkás” részét a hetemnek, és próbáltam összehozni egy csillagos ötös hosszú hétvégét Magunknak. Érkezése után, bár a 23 órás buszút megfelelően kimerítette, tettünk egy röpke sétát a városban, a belvárost néztük meg az Erasmus hídig bezárólag. Estefelé értünk haza, majd eldöntöttük, hogy meglátogatjuk a African Inn nevű szórakoztató intézményt (alias kollégiumot), hogy tesóm megismerhesse valamennyire ezt a nemzetközi közeget. Azért előtte volt annyi időnk, hogy magyarosan felkészülhessünk egy üveg otthonról hozott Soproni és egy minimális adag egész kellemes házi pálinka társaságában.

A Barnabástól kölcsönbe kapott bringával együtt átküzdöttük magunkat a városon, de csak egy rövid ideig élvezhettük az African Inn hangulatát, az aznap esti buli nem tartozott a legemlékezetesebbek közé, úgyhogy 1 óra után hazaindultunk.

Másnap délutánra egy rövid túrát terveztem Rotterdamba, azonban csöppet „furcsán” végződött. Tettünk egy rövid túrát a belvárosban, végül a város történelmi negyedében, Delfshavenben lyukadtunk ki. Belefutottunk egy rotterdami történeti múzeumban, amely hihetetlenül eldugott volt, de ennek ellenére ezt élveztem talán legjobban eddigi múzeumlátogatásaimat végiggondolva. Egy hatalmas, 5 emeletes múzeum volt, körülbelül két órát töltöttünk itt. Már az elején rádöbbenhettünk, hogy itt valami nagyon eltörött az ötletgazdákban, az első emeleten rögtön egy hatalmas papír kukásautó hátulja előtt találtuk magunkat.

Belül magunkat kényelembe helyezve egy projektor segítségével a hulladék energiává konvertálását követhettük figyelemmel, mindezt pedig „lenyűgöző” holland nyelven élvezhettük. Utána furcsábbnál furcsább dolgokba futottunk bele: a következő szobában egy régészeti bázis mindennapjaiba kapcsolódhattunk be.

Ezeken kívül is volt pár kreatív dolog, mint például egy 20. század eleji rotterdami utcakép előtti fényképezkedési lehetőség, vagy egy igen speciális, és nem utolsósorban kényelmes ülőalkalmatosság:

A múzeumot abszolválva kitaláltuk, hogy a korábban már említett környező történelmi jellegű kisváros, Delft felé vesszük az irányt, amely 15 kilométerre fekszik Rotterdamtól, biciklivel könnyedén elérhető. Pont félúton lehettünk, amikor a drága kétkerekűm feladva életét, sűrű szuszogás mellett újra cserbenhagyott... 12 kilométeren keresztül toltuk haza a semmi közepéről... Mostanra már megint csak Barnabásnak köszönhetően megoldódott a helyzet, meg a piaci árusnak, aki egész tűrhető áron adta hozzá a külsőt+belsőt. Sőt, még egy magyar szóval is büszkélkedett Nekem: „bácsi”:)

Péntek esti programként többiekkel egy karaoke bár meglátogatása volt tervbe véve, ami kellemes kis programnak tűnt. Ugyan az egész napos kalandok után holtfáradtan estünk haza, de ez se volt elég indok számunkra, hogy kihagyjuk ezt az estét. A hely szimpatikusnak tűnt első blikkre, az egyetlen hibája, hogy igazából hollandoknak szánták, és különösen olyanoknak, akiknek esetleg egy minimális énekhang is ragadt a torkára. Ugyanis az itteniek iszonyatos módon tudtak énekelni, hát fel kellett venni a kesztyűt. Már mindannyiunk előtt ott lebegett a kép, hogy a bejáratnál fényképes tiltólista lesz kihelyezve rólunk az est után, azért nem hagytuk magunkat olyan könnyen, nekiálltunk hát válogatni. Én úgy gondoltam a körülmények adottak, hogy életemben először szólót „énekeljek”, erre pedig az egyik örök kedvencemet, Don McLean American Pie című dalát szemeltem ki. Az eleje ugyan kifejezetten rosszul indult, ugyanis totálisan más verzióját tették be az alapnak, mint amelyet én ismertem, és egy-két helyen ez egész érdekesen jött ki... Ennek kiküszöbölése érdekében egy vágott verziót kaptok Tőlem:P

Na ez után merje azt mondani valaki, hogy ez a srác nem az Év Hangja :D

Ezt követően is kellően jó hangulatban folyt tovább az este, édes öcsémmel duettben még „meggyaláztuk” egy kicsit a Summer of 69 című remekművet is, majd viszonylag korán hazafelé vettük az irányt, másnap ugyanis Amsterdam várt Ránk!

Amsterdam, csak lazán!

Másnap egy kicsit átgondolatlanul korai keléssel indítottunk, majd fél tíz környékén találkoztunk Barnabással a pályaudvaron. Sandra diszkont-kártyáját (nem fényképes, nyugi:) használva fejenként 10 eurót spórolva kezdtük utazásunkat Amsterdamba. Amsterdamba érve a pályaudvaron rövid keresgélés után egyik EVK-s ismerősömmel, az éppen itt tanuló Papp Gabival is sikerült összefutni, úgyhogy négyen kezdtük meg kalandozásainkat Gabi idegenvezetésével. Az elején gyors kajálás után rövid túrát tettünk a Vörös lámpás negyed körül, majd a Rijksmuseum felé indultunk. A Rijksbe tesómat be szerettem volna „küldeni”, de a becslésem szerint fél órás sorral együtt ezt valahogy nem volt kedvünk kivárni. Ehelyett a múzeum mögötti parkban szándékoztunk leülni, hogy egy Tokaji aszú társaságában élvezhessük a hollandiai napsütést. Az üveget nagy nehézségek árán az egyik közeli étteremben végül sikerült kibontatnom, úgyhogy már semmi nem választott el bennünket a kiváló hangulattól.

Később megszállt az ihlet, és az „I Amsterdam” felirat „I” betűjét is sikerült meghódítanom.

Ezután a többiek a Heineken Experience meglátogatását tűzték ki célul, én abból adódóan, hogy már korábban végigjártam a múzeumot, az előzőleg ugyancsak felkeresett, de számomra ingyenes Rijksmuseum felé vettem az irányt. Előzőleg azonban még a Heineken Experience előtt két szimpatikus magyar fiatallal is sikerült összefutni. Egyikük egy ELTE-s srác volt, egyik első kérdései között szerepelt, hogy mi „közgázosok” nem utáljuk-e őket:) Sajnos őszintén be kellett vallanom, hogy még családon belül is előfordult ilyesfajta „szentségtörés” a tesóm révén:P (Aki mellesleg az ELTE történész szakán tengeti napjait.) A Rijksre megint nem maradt így sok időm, belül célul azt tűztem ki , hogy az Éjjeli őrjárat című festményét lencsevégre kapjam. Fényképezni tilos odabent, úgyhogy a telefonommal próbálkoztam. Elővettem lassan, de az éber teremőröknek már ekkor észrevettem, hogy túkzottan felkeltettem a figyelmét. Az egyikük mellém állt, én ráérősen egy kamu SMS-t kezdtem megfogalmazni. Kezdett lenyugodni, úgyhogy lassan, de biztosan magam mellett felemelem a telefont, már a gombon van az ujjam... amikor az egyik szerencsétlen őr kétségbeesett kiáltását hallottam meg: „No Sir, no photo, no photo!”. Na, majd legközelebb:) - gondoltam magamban, és visszacsörtettem a többiekhez.

Ők pedig kellően jó hangulatban hagyták el a helyet, néhány „kölcsönvett” Heineken pohár társaságában. Miután az éhségérzetünk túllépte a megengedett szintjét, úgy döntöttünk, hogy országimázs céljából kifejezett magyaros stílusú vacsoránkat Amsterdam egyik legismertebb parkjában, a Vondelparkban fogjuk elfogyasztani (a recept: végy néhány szelet kenyeret, egy rúd májkrémet, és mellé két rúd uborkát, mindezt pedig tálald evőeszközök nélkül. Még mindig hallom magamban az uborka reccesnéseinek hangját:) Az élmény megfizethetetlen:D.

Itt a parkban elég sokat elidőztünk, majd az est elérkeztével egy szolid biliárdozást iktattunk a programba.

A játék színvonala ugyan a béka alsó fele alatt volt, lehet, hogy ezt nem viselte el a pincér, aki minden 5 percben hozzánk fordult a kérdéssel, hogy mit szeretnénk rendelni. Mi nagyon nem igényeltünk semmit, így hát az kábé ötödik próbálkozására, amikor közölte, hogy itt fogyasztással együtt lehet csak játszani, a távozás mellett döntöttünk. Azért kicsit idegesített, mert mégiscsak 2 euró/játék áron ment a dolog, de ez nem volt megfelelő a „Főnök Úrnak”... Ezután még egy kört tettünk a Vörös lámpás negyedben, majd egy késői vacsora után a visszafelé indultunk. Másnap újra meló, Belgiumban Brüsszellel volt megbeszélve egy rövid találka.

Brussels, „the shitty Paris”

Elöljáróban ezt a bemutatást kaptam Sandrától a belga fővárosról, kellő elfogultsággal a hangjában. A franciák (vagy legalábbis Sandra biztosan:) nem kicsit utálják a belgákat, főleg a francia nyelvhasználatuk idegesíti őket. Ilyen előjelekkel indultam Belgiumba, plusz azzal a tudattal, hogy a belga életszínvonal elmarad a hollandétól, amit elsőre furcsának éreztem. Egészen addig, amíg Zsolttal és Gabival el nem értük a belga oldalt, és láthattuk a kisvárosokat, amelyek eléggé hasonlítottak a régi magyar iparvárosok stílusához. Brüsszel külvárosa is hasonló képet festett, eléggé megijedtem, hogy hogyan lesz ebből valami is. A nap során félelmem teljesen alaptalannak bizonyult, nekem hihetetlenül megtetszett a hely, amely egészséges mértékben modern és történelmi részekre osztva, igazán érdemes volt egy lehetőséget adni Neki a „bemutatkozásra”. A városban járkálva kimondottan élveztem az ittlétet azon okból is kifolyólag, hogy a francia nyelvhasználatuk nekem meglehetősen jól jött, Hollandiával ellentétben végre képes voltak megérteni a város utcáin olvasható jeleket, kiírásokat.

Miután megérkeztünk, első dolgunk az volt, hogy gyatra felkészülésünket kijavítsuk, egy emészthető térképet szerezzünk magunknak. Gyorsan meg is oldottuk a helyzetet, és immár tudatosult Bennünk, hogy van egy-két látnivaló, ráadásul ezekért elég kemény sétákkal kell tennünk, de ez legyen a legnagyobb problémánk. Először a főtéren keresztülmenve a Manneken Pist (Pisilő kisfiú) néztük meg, ami – később megtudtam Barnabáséktól - elméletileg mindig más ruhát visel, meztelenül azért nem volt túl nagy durranás Brüsszel egyik jelképe.

Ezt követően a királyi palota felé vettük az irányt, majd a mellette lévő elég hatalmas parkban fogyasztottuk el újabb hazai ízeinket, amely fejlődőképes volt, ezúttal egy rúd Gyulai kolbászt is tartalmazott.

A következő állomást a Jubelpark jelentette, ahol egy nagy diadalív terült el.

Abban a hitben voltunk, hogy a diadalív tetejéről hihetetlen szép kilátás nyílhat a városra, a cél tehát, hogy ezt elérjük. Nagy sokára meg is találjuk a lehetséges feljárót, azonban az a Királyi hadtörténeti múzeumon keresztül vezetett, fizetni annyira pedig nem szerettünk volna. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban a „Mennyibe fáj a belépő?” kérdésemre válaszul csupán az ingyenes ruhatárra mutattak, a táskát leteszed, már mehetsz is. Mondom, nem rossz, akkor már körbenézünk. Hát a múzeum maga valami elképesztően hatalmas, telis-tele zsúfolva mindenféle katonai cuccal, fél óra után azonban már kicsit unalmassá vált, így a tetőre vezető lépcsőkhöz vezettünk. Megérte felmászni, a várakozásainknak megfelelően az egész várost be lehetett látni onnan.

Majd ezután átmásztunk a Európai Parlament épületegyütteséhez, megtalálva a csupán néhány hete felavatott, korábbi miniszterelnökünkről, Antall Józsefről elnevezett szárnyat is.

Csak hogy le se tudjuk tagadni, jó néhány nyelven megbélyegeztek minket turistaként:)

Ezután egy nagy rohanás következett az egyik helyi turista-csalogató helyhez, a Mini Europe-hoz. Volt fél óránk zárásig és „mindössze” közel 20 metrómegálló választott el minket az üdvösségtől, de jelentem, megoldottuk. Egész érdekes park volt, pont elég hosszú ahhoz, hogy kiszórakozd magad, egyszer mindenképpen megérte meglátogatni. Magyarországot kicsit számomra furcsamód a Széchenyi fürdővel ábrázolták, de hát a turizmus ezt követeli meg. Ha lehetett volna választanom, akkor biztos, hogy a Parlament épületét tettem volna oda.

A túra után a miniváros szomszédságában elhelyezkedő Brüsszel másik jelképét, az Atomiumot is megcsodálhattuk.

Eddig egész napunk rohanással telt, most már igencsak elérkezett az ideje, hogy egy olcsó étkezdét találjunk. Ez meglehetősen kemény feladatnak bizonyult, a rengeteg irtó drága étterem mellett egyetlen álmunk egy gyorsétterem volt. Sosem akartam még ennyire ilyen helyen kajálni, de így is iszonyat hosszú időbe telt míg a küldetést abszolváltuk. Hogy azért mégse maradjunk belga ínyencségek nélkül, arról is gondoskodtunk, így a vonathoz indulás előtt még útba ejtettünk egy csokoládé üzletet, ahol addig sikerült kitartóan szemezni az ottani választékkal, amíg meg nem szántak minket az eladók egy-egy isteni finom kostolóval:P Nem sokkal később egészségesen kimerülten újra hazavonatoztunk, de azzal a tudattal, hogy ebből városból majdnem minden lényegeset sikerült megnéznünk egy nap leforgása alatt.

A nappal utólag a legnagyobb problémámnak azt éreztem, hogy Belgiumban egy fránya sört nem volt kedvem inni, de legalább hoztam haza belőle, szóval nem felejtődött el teljesen:) Csak az érzés nem ugyanaz...

Szikrázó napsütés Hágában és ködös tengerpart...

Hétfőn a végkimerülést elkerülve beterveztünk egy késői kelést, így dél körül indultunk csak útnak édes öcsémmel, hogy felfedezzük Hollandia közigazgatási központját, Hágát. Én ugyan már egyszer voltam itt, de mondjuk azt nem nevezném látogatásnak, hogy egy, a vasútállomástól 500 méterre lévő kocsmában eltöltöttünk egy estét:)

Hágáról is el lehet mondani, hogy kellemes város, rendesen végignéztük a legismertebb helyeit. Számomra a legmegdöbbentőbb tulajdonsága, hogy hihetetlen szépen, kiépített homokos tengerparttal rendelkezik. Húsvét hétfő ellenére pedig csak úgy tolongtak az emberek arrafelé, habár az időjárás pedig nem volt túl kegyes a partra vágyók számára. A belvárosban szikrázó napsütés fogadott minket, azonban a parttól egy kilométerre egy nagy köd és párarengeteg képével találtuk szembe magunkat, átlag 100 méteres látótávolsággal.

A tengerpart után siettünk vissza Rotterdamba, mivel Barnabás és Szülei, hogy húsvét hétfőnket családiassá varázsolják, vacsorára invitáltak minket. A menü húslevest, székelykáposztát, és desszertként palacsintát tartalmazott, az ember kívánni se tudna többet húsvét hétfőre. A legszebb az egészben, hogy édesanyám, tesóm érkezése előtt kérdezgette, ne küldjön egy keveset egyik kedvenc hazai étkemből, a székelykáposztából, úgyhogy ki volt ez találva, kérem szépen:)

A vacsora után még egy rövid sétát tettünk a városban, útba ejtve az Erasmus hidat is. Már régóta égett bennem a vágy, hogy csináljak egy pompás képet a híd közepéről a villamos-síneken állva, és tesómnak is köszönhetően teljes mértékben sikerült. Bár egy darabig elszórakoztunk a hid közepére és vissza mászással, azért féltünk, hogy a rend éber őreivel össze ne fussunk (később amikor mutogattam a képet, holland ismerőseim is egyből azzal kezdték, hogy hogy az pokolba nem szedtek le onnan minket:), de ez a kép minden elvesztegetett másodpercet megért:

Az este pakolással fejeződött be, majd másnap egy gyors bevásárlás után Zsoltot a tömérdek hazaküldendő cuccomal együtt buszra téve egy szusszanásnyi szünethez jutottam... ahogy most Ti is:)